Vannak időszakok, amikor a beszélgetéseink hangulata megváltozik. Egyre gyakrabban kerül elő ugyanaz a téma, ugyanazokkal a mondatokkal. Egyre több a feszültség, és egyre egyszerűbbé válik a világ. Ilyenkor a komplex kérdések mögött gyakran egyetlen szereplő jelenik meg. Minden nehézség oka ő, minden rossz döntés forrása, minden frusztráció címzettje ő.
A fekete–fehér világ kényelmes. Ez a leegyszerűsített narratívák világa. A tranzakcióanalízis nyelvén ez nem érdemi vita, hanem időtöltés. Eric Berne szerint az időtöltések olyan ismétlődő beszélgetési minták, amelyek strukturálják a kapcsolatot azáltal, hogy biztonságosak, ismerősek és előre láthatóak. A funkciójuk nem a probléma megoldása, hanem a kapcsolat fenntartása.
Amikor egy társaságban rendszeresen ugyanaz a panasz hangzik el, és ugyanazok a válaszok érkeznek, akkor a beszélgetés nem előre halad, hanem körbe jár. Mégis van benne nyereség: összetartozás-élmény, közös érzelmi tér, közös „ellenség” és ugyanaz a morális pozíció.
Ilyenkor nagy a drámaháromszög csábítása, könnyen belépünk egy jól ismert struktúrába:
- valaki az Üldöző,
- valaki az Áldozat,
- valaki a Megmentő.
Ez a felosztás csökkenti a bizonytalanságot. A drámaháromszög stabil érzelmi struktúra. Nem azért marad fenn, mert igaz, hanem mert kiszámítható. Így nem kell komplex rendszereket érteni, sem ellentmondásokat tartani magunkban, és nem szükséges felelősséget vizsgálni. Elég szerepet választani, és ezek a szerepek biztonságot adnak.
Mi történik közben velünk? A leegyszerűsítés rövid távon megnyugtató, hosszú távon azonban beszűkít. A fekete–fehér gondolkodás csökkenti a szorongást, de csökkenti a mozgásteret is. A közös felháborodás összeköt, de nem feltétlenül visz közelebb a cselekvéshez. A valódi autonómia nem azt jelenti, hogy nincs véleményünk, hanem azt, hogy képesek vagyunk a komplexitásban kitartani. Egyszerre látni a felelősséget, a rendszert és a saját szerepünket.
Mi történne a beszélgetéseinkben, ha nem szerepeket foglalnánk el, hanem felelősségi köröket? Ha nem hibást keresnénk, hanem hatást vizsgálnánk? Ha nemcsak érzelmi azonosulást, hanem teret adnánk a gondolkodásnak? Nem könnyű kérdések, de talán épp most lesznek fontosak. A világ nem fekete–fehér, ahogy az emberi kapcsolatok sem azok.
A tranzakcióanalízisben az autonómia három pillére a tudatosság, a spontaneitás és az intimitás. A tudatosság azt jelenti, hogy látom, mi történik bennem és körülöttem. Amikor spontán vagyok, nemcsak a tanult mintákat ismétlem. Az intimitásban pedig képes vagyok valódi kapcsolatban maradni, még különböző nézőpontok mellett is.
A fekete–fehér gondolkodás csökkenti ugyan a szorongást, de az autonómiát is. A bűnbakkeresés egyszerű, de beszűkít. A szakmai felelősségünk – vezetőként, segítőként, szakértőként – talán éppen az, hogy ne erősítsük tovább a szerepmintákat, hanem teret adjunk a komplexitásnak. A gondolattól eljutni a gondolkodásig hosszú és bizonytalan út. Autonómnak lenni nem azt jelenti, hogy nincs véleményünk, hanem azt, hogy képesek vagyunk a saját működésünkre is ránézni. Amikor felismerjük, hogy épp szerepet játszunk, már van választásunk. A legfontosabb kérdés az, hogy képesek vagyunk-e Felnőtt–Felnőtt erőtérben maradni akkor is, amikor a környezet a háromszögbe hív? Az „oké vagyok – oké vagy” pozíció nem egy kedves mondat, hanem egy nehéz döntés: nem redukálom a másikat szereppé.
A tranzakcióanalízis egyik legnagyobb ereje, hogy a tartalom mögött a mintázatot vizsgálja. És ahol mintázat van, ott mozgástér is van.