Miért mindig én viszem el a kutyát sétálni?

Talán mert én kelek korábban. Vagy mert én érek haza előbb. Mert nekem fontosabb, hogy rendesen meglegyen a napi séta. Mert a másik hajlamos elfelejteni. Vagy egyszerűen azért, mert mire szóba kerülne, már felvettem a cipőmet.

De mikor is lett ez az én dolgom?

Megbeszéltük valamikor? Felosztottuk egymás között a feladatokat? Vagy egyszer én vittem el, másnap megint én, aztán egy idő után már nem is kellett róla beszélni?

Az ismétlődésből könnyen lesz szokás. A szokásból pedig valami, amire már számítani lehet.

Ha én észben tartom, neked kevésbé kell észben tartanod. Ha én indulok el mindig, neked nem kell eldöntened, hogy most te következel-e. Egy idő után már nem is ugyanazt a kérdést tesszük fel. Nem azt, hogy ki viszi el ma a kutyát?, hanem azt, hogy mikor viszed el?

És közben valami megváltozott közöttünk.

Nem feltétlenül döntöttünk róla. Egyszerűen egymás működéséhez alkalmazkodva kialakítottunk valamit, ami egy idő után már magától értetődőnek tűnik.

Mi történne, ha ma este nem vinném el?

Lehet, hogy a másik egyszerűen felvenné a cipőjét.

Lehet, hogy megkérdezné, miért nem indultam még.

Lehet, hogy várnánk egymásra.

És az is lehet, hogy először a kutya jelezné, hogy valami nincs rendben.

Talán éppen akkor derülne ki, hogyan működik a rendszerünk, amikor egyikünk nem teszi meg azt, amit mindig meg szokott tenni.

Hasonló dolgok egészen észrevétlenül alakulnak ki más helyzetekben is.

Egy osztályban mindig van valaki, aki tudja, mi volt a házi feladat. Elég őt megkérdezni.

Egy munkahelyen valaki mindig nyilvántartja a határidőket. Szól néhány nappal előtte. Aztán még egyszer aznap reggel.

Valaki észreveszi a hibákat, mielőtt azok továbbmennének.

És van, aki – ahogy nemrég valaki megfogalmazta nekem – mindig „összeszedi és elvarrja a szálakat”.

Ezek többnyire hasznos dolgok. Sokszor éppen azért alakulnak ki, mert valaki jó bennük. Vagy egyszerűen hamarabb észreveszi, hogy valamit meg kellene csinálni.

De mi történik közben a többiekkel?

Mit nem kell nekik észrevenniük azért, mert valaki más mindig észreveszi?

Mit nem kell észben tartaniuk, mert valaki úgyis emlékezteti őket?

Milyen hibának nem kell láthatóvá válnia, mert valaki még időben kijavítja?

Egy ember megbízhatósága furcsa módon nemcsak megoldhat egy problémát. El is takarhatja.

Ugyanez megtörténhet vezető és munkatárs között.

Egy vezető rendszeresen belép, amikor azt látja, hogy a döntés nem születik meg elég gyorsan. Nem feltétlenül azért, mert kontrollálni akar. Egyszerűen menni kell tovább.

A döntés megszületik.

Legközelebb is.

Egy idő után a vezetőnek egyre több tapasztalata van arról, hogy ha ő nem lép közbe, megakadnak a dolgok. A munkatársainak pedig egyre több tapasztalatuk van arról, hogy bizonyos döntések végül úgyis feljebb kerülnek.

A vezető azt mondhatja:

„Nálunk az emberek nem elég önállóak.”

A munkatársak pedig:

„Itt úgyis a vezető dönt.”

Mindkettőjük tapasztalata valós.

És ilyenkor nem az az érdekes, hogy melyik volt előbb, hanem hogy mi történne a vezetővel, ha a munkatársai holnaptól valóban olyan önállóak lennének, amilyennek szeretné őket?

És mi történne a munkatársakkal, ha a vezető holnaptól valóban nem lépne közbe?

A „helyzet tovább fokozódhat”, mivel nemcsak emberek alkalmazkodhatnak egymáshoz, hanem szervezeti területek is.

A HR megold bizonyos helyzeteket, amelyeket a vezetők nehezen kezelnek. A központ kijavítja, amit a helyi egységek nem jól csinálnak. Vagy fordítva. Az operáció valahogy teljesíti azt is, amit az értékesítés nehezen teljesíthető feltételekkel ígért meg.

Minden egyes alkalommal lehet jó oka annak, hogy valaki közbelép.

A probléma megoldódik, az ügyfél megkapja, amit ígértünk, a határidőt tartjuk. És közben lassan kialakul, hogy ki mit csinál a másik helyett, körül vagy után. Egy idő után pedig már nem emberek döntéseiről beszélünk, hanem azt mondjuk:

„A középvezetés nálunk ilyen.”

„A HR mindig ezt csinálja.”

„A központ úgysem engedi.”

„Az értékesítésre nem lehet rábízni.”

„Nálunk ez így működik.”

De hogyan lett ilyen?

Mi történne, ha egyszer nem varrnánk el a szálakat?

Egy szervezet működését nemcsak abból lehet megérteni, amit az emberek tesznek. Hanem abból is, hogy mit nem kell másoknak megtenniük azért, mert valaki rendszeresen megteszi.

Ez még érdekesebb azoknál, akikre mindig lehet számítani. Akik észreveszik, ami kimaradt, és összeszedik, ami szétesett.

Mi történne, ha egyszer nem tennék?

Talán semmi. Valaki más megcsinálná.

Talán valaki dühös lenne.

Talán valaki először kényszerülne rá, hogy megoldjon valamit, amit addig nem kellett.

Esetleg láthatóvá válna egy probléma, amely eddig azért nem látszott, mert valaki folyamatosan áthidalta.

Mi az, ami addig nem is látszik problémának, amíg valaki újra és újra megoldja?

De van ennek egy másik oldala is. Miközben a többiek hozzászoknak ahhoz, amit valaki rendszeresen megtesz, ő maga is hozzászokik ahhoz a helyhez, amely így kialakul számára. Számítanak rá. Keresik. Tudja, mikor kell közbelépnie. Lehet, hogy időnként bosszantja is, hogy már megint neki kell megcsinálnia. Közben azonban ez a működés már őt is alakítja.

Nem biztos, hogy arról van szó, hogy az egyik ember tud valamit, a másik pedig nem. Vagy hogy az egyik önálló, a másik pedig nem az. Ugyanaz az ember egy másik kapcsolatban, egy másik csapatban vagy egy másik szervezetben egészen másképp működhet.

Mi történik közöttünk, amitől itt éppen így működünk?

Ha innen nézzük, a „Miért mindig én?” kérdés is másként hangzik.

Nemcsak azt érdemes megkérdezni, hogyan alakult úgy, hogy mindig én viszem el a kutyát sétálni.

Hanem azt is, hogy közben én hogyan alkalmazkodtam hozzájuk.

Milyen helyem lett ebben a működésben?

Mit tudok biztosan magamról, amikor szükség van rám?

És mi változna az én működésemben, ha a többiek egyszer már nem úgy működnének, ahogy megszoktam?

Ezért is olyan nehéz megváltoztatni egy régóta fennálló működést. Nem feltétlenül azért, mert valaki nem akar változni. Hanem mert ha az egyikünk másképp kezd működni, azzal a többiek addigi helye sem marad egészen ugyanaz.