A passzivitás nem csak a viselkedésben nyilvánulhat meg. Sőt a passzív viselkedés mögött mindig ott van a gondolkodás torzulása.
Képzeld el, hogy egy beszélgetésben fölvetsz egy valóban létező problémát. Lehet, hogy ilyeneket hallasz: „Nem tudom, miről beszélsz” vagy „Ne csinálj a bolhából elefántot!”, vagy: „Lehet, hogy igazad van, de ezt el kell fogadni.” „Már mindent kipróbáltam.” Ha ez így marad, akkor szinte biztos, hogy elbeszélünk egymás mellett, mert másképp ítéljük meg a helyzetet. Ha az orvost sürgősen fel kellene keresni, esteleg ezt hallod:
- Miért, egyáltalán nem fáj!
- Nem kell minden kis aprósággal orvoshoz rohanni!
- Az orvos úgy sem tud ezzel semmit csinálni. Csak betegebb leszel!
- Tudod, mennyire félek az orvosoktól!
A példában a különféle reakciók a problématudatosság négy szintjét mutatják:
- Az első személy tagadja, hogy egyáltalán létezik probléma.
- A második lekicsinyli a probléma fontosságát.
- A harmadik személy azt állítja, hogy a probléma szükségszerű vagy nem oldható meg.
- A negyedik nem lát lehetőséget arra, hogy ő maga másképp viselkedjen.
Mindezek a reakciók a valóság bizonyos aspektusainak tagadásán vagy leértékelésén alapulnak. Ez a leértékelés (a TA-ban „félreismerés”) a problémakezelés terméketlen táptalaja. Ezért beszélünk „passzív gondolkodásról”. Ez olyan mindennapi viselkedésekben nyilvánul meg, mint például a mellőzés, a felejtés, az elkerülés, a dolgok nem komolyan vétele, a lekicsinyítés, a bagatellizálás, a tagadás. Ezek probléma fenntartó viselkedések, melyekről az előző posztban írtam (ún. passzív viselkedések). A passzív viselkedés mögött tehát mindig a gondolkodás bizonyos fokú kizárása figyelhető meg.