(Bucay nyomán)
Az elefánt bébi egy vándorcirkuszban jött világra. Senkinek nem volt ideje, hogy folyamatosan gondoskodjon róla és figyeljen arra, nehogy elkóboroljon. Felügyelője úgy segített ezen, hogy egy cöveket vert le a földbe, amire egy kötelet erősített, a kötél másik végét pedig az állat hátsó lábára kötötte. Így az elefántnak volt ugyan egy kis mozgástere, de a kötél megakadályozta, hogy messzebbre menjen. A kis elefánt újra és újra próbálkozott, hogy megszabaduljon a kötéltől. Ez azonban minden erőfeszítése ellenére sem sikerült, mivel a cövek erősen tartotta a kötelet. Újra és újra próbálkozott egészen addig, amíg egy napon arra jutott, hogy ez az ő sorsa. A kötél által kijelölt kör marad az ő világa, amelyben jól kiismeri magát. Telt-múlt az idő, és az elefánt egyre nagyobb és erősebb lett. Időközben biztosan minden erőfeszítés nélkül ki tudta volna a cöveket húzni a földből, ám ő már hosszú ideje azzal a fölfogással élt, hogy ennek nincs értelme. Kényelmesen ráhagyatkozott hát a megismert világára/komfortzónájára, és ami a mögött volt, az elérhetetlennek tűnt számára.
Miért nem használta a felnőtt cirkuszi elefánt az erejét arra, hogy széttépje a kötelet, ami a hátsó lábát tartotta, és messze szaladjon? Mert az idő múlásával alkalmazkodott az adottságokhoz, hogy életben maradjon. Nem vette észre, hogy ereje és lehetőségei közben megsokszorozódtak. Tapasztalatai abból az időből, amikor még kiselefánt volt és a kötéltől nagy fáradság és fájdalmak közepette sem tudott szabadulni, mélyen meggyökereztek benne. Emlékeit erről soha nem kérdőjelezte meg, és felnőtt korában sem tette próbára erejét. Szilárd meggyőződése volt, hogy a cövek továbbra is erősen tartja őt. Alkalmazkodása a komfortzónájában tartotta.
Sok ember marad meg élethelyzetben, mivel ahhoz hozzászokott és egyszerűen nem ismer alternatív lehetőséget. Inkább elviseli a nyavalyákat, melyeket ismer, minthogy az ismeretlen bizonytalanságába ugrana.