Végre itt a hétvége! Sőt szünet van az iskolában! Ki is lehetne engedni, amikor észbe kapsz, hogy a szülőket meg kellene látogatni. Veszel egy nagy levegőt és megharcolod a többiekkel, amit ilyenkor kell, s a család már robog is vidékre. … Kinyílik a szülői ház ajtaja, s hallod az epés megjegyzést: „De jó, hogy jöttetek – már nem is gondoltuk, hogy ez megtörténik!”, vagy „Hát idetévedtetek végre szegény öreg szüleitek házába?!”, esetleg „Na, még jó, hogy felismerem az unokáimat, olyan nagyra nőttek ennyi idő alatt!”. Az antré azonnal remek hangulatot teremt, így elgondolkodhatsz azon, miért is nem jössz gyakrabban. Még ha egy fájdalmas mosollyal vagy humoros megjegyzéssel sikerül is elütni a szülői fogadtatást, ez természetesen nem növeli a vágyat az efféle látogatásokra. Megszenvedi a kapcsolat és a találkozás egyre inkább olyan nyűg, amit senki sem vár.
Ez a szülők és felnőtt gyerekeik között elég gyakori dinamika, ami a szemrehányásban csúcsosodik ki: „Soha nem jelentkezel!” Ha a szülők annak idején nagyon belefeledkeztek a szülői szerepükbe, és elhanyagolták a saját baráti körüket, akkor hiányoznak a társas kapcsolataik, miután a gyerekek elköltöztek otthonról. Ezt a hiányosságot kellene a gyerekeknek a lehető leggyakoribb látogatásokkal és hívásokkal pótolniuk. A különben még fitt szülők a szegény magányos áldozati helyzetébe csúsznak, és a gyermekeik által akarnak menekülni. Ezért sosem elégedettek a látogatások és telefonhívások gyakoriságával. És mivel elégedetlenek, nem fejezik ki örömüket, amikor végre meglátogatják vagy felhívják őket, hanem többnyire már akaratlanul is szemrehányó áldozatként, vagy egyenesen üldözőként fogadják a gyerekeket.
A változtatás kulcsa, ha a gyerekek megszabadulnak a belső kötelességtől, miszerint nekik kell szüleik szórakoztatásáról gondoskodniuk. Ehhez bátorságra van szükség, hogy nyílt párbeszédet folytassunk a szülőkkel, és világosan megmondjuk nekik, hogy csak akkor jövünk, ha mi magunk is akarjuk. Ez talán könnyebb, ha felismered, hogy végső soron a szülők az igazi vesztesei ennek a játszmának. Ha ugyanis engedsz a nyomásnak, azzal a szülők passzív viselkedését is támogatod. Ha a fiad vagy a lányod mindig eljön hozzád, neked nem kell erőfeszítéseket tenned, hogy te magad alakíts ki megfelelő társas kapcsolatokat.
Mennyire más lenne a helyzet, ha a szülőknek sikerülne lemondaniuk a követeléseikről! Ha felismernék, hogy a gyerekeket nem szabadna a saját barátságaik helyettesítésére használni! Akkor kiszállhatnának a játszmából, és ahelyett, hogy burkoltan szemrehányásokat tennének a gyermekeiknek, őszinte örömmel fogadhatnák őket. Az őszinte öröm sosem hatástalan. Így a kötelesség újra azzá válhat, aminek lennie kellene: olyan emberek találkozása, akik szeretik egymást, és akiket sok közös dolog köt össze. S ha tudod, hogy a szüleid mennyire örülnek a látogatásnak vagy a telefonhívásnak, az növeli a saját örömödet, és te is élvezheted a szüleiddel való kapcsolattartást.