Azóta alaposan megváltozott a coaching-világ idehaza. Kiépült a szakma, létrejöttek a hazai képzések és coach-szervezetek, és a műfaj beépült a köztudatba.
Manapság inkább olyan coachokkal találkozom, akik TA-t tanulnak, mert szeretnék az eszköztárukat bővíteni. Úgy tűnik azonban, mintha a végzett coachok között ők lennének a kisebbség. Akik nem adják fel. Hisznek abban, hogy ezt lehet és érdemes csinálni. A többség talán nem is azért megy coach-képzésre, hogy coach legyen, inkább a támogató-fejlesztő kompetenciákkal barátkozik. Mint sok vezető. Mások lehet, hogy próbálkoznak és csalódnak, amikor a papír birtokában megtapasztalják, hogy nem is olyan egyszerű elindítani és életben tartani egy coach-praxist. Vajon hány coach képződik ki évente idehaza? És ez hogyan viszonyul a piac igényeihez?
Közben azon gondolkodom, mit jelent mindez a coach-szakma és a coaching mint szolgáltatás szempontjából. Úgy tűnik, mintha lenne a műfajnak egy olyan verziója (C1), ami egy-egy algoritmus alapján működik, erőteljes cselekvés orientációval, röviden és operatívan. De van egy olyan változata is (C2), amelyben az induló munkahelyi téma, a kliens teljes gondolati-érzelmi-viselkedéses működésében hoz létre egy sokkal átfogóbb változást, ami által szerepei sokféleségét (ideértve privát szerepeit is) magasabb szinten tudja összehangolni. A TA-s zsargonban erre mondjuk, hogy autonómiájában fejlődik. Ez a fajta minőség azonban a coach részéről 2-3 éves képződést, abban erős önismereti fókuszt, és legalább ugyanennyi emberekkel szerzett előzetes munkatapasztalatot követel meg.
A kérdés az, hogy a coachingnak ez a kétféle értelmezése és megvalósulása hogyan hat egymásra? Nem e miatt inflálódik-e a coaching általában, ami különben egy magasan kvalifikált szakember nagy értékű szolgáltatása lehetne, ahol szervezet- és rendszerismeretét különleges módon ötvözi pszicho-szociális kompetenciáival, majd ezt bocsátja kliensei rendelkezésére.
(A fenti eszmefuttatás kizárólag az üzleti coachingra vonatkozik.)