Van egy olyan életkor, amikor nem kell gondolkodni, mert van, aki gondolkodik helyettünk. Legtöbbször az édesanyánk, aki még arra is képes, hogy kitalálja, mire van szükségünk mielőtt azt megfogalmaznánk. Elég csak lenni és tenni, mert körülvesznek minket és vigyáznak ránk. „Sajnos” ez az életfázis hamar elmúlik, és már az óvodában, de legkésőbb az iskolában önálló gondolkodásra és felelősségvállalásra tréningeznek minket. Megmarad azonban a vágy arra, hogy bizonyos helyzetekben a dolgok „nélkülünk” is rendeződjenek. Ez a vágy hajlamos aktivizálódni még felnőtt korban is. Leginkább akkor, amikor fenyegetettséget és stresszt élünk meg. Ilyenkor a valóság egy bizonyos részéről nem veszünk tudomást. Úgy teszünk például, mintha nem létezne a probléma, vagy nem lenne elég fontos. Ezt a belső folyamatot a problémamegoldás szempontjából passzív viselkedéssel kommunikáljuk mások felé. Ilyenkor könnyen akad valaki, mert éppen ő is stresszben van, vagy mert hajlama van erre, aki átvállalja a felelősséget és akcióba lép. Tulajdonképpen helyettünk. És hopp! már elő is állt a vágyott kapcsolati minta, mely szerint valaki teljesíti a kívánságainkat. Ráadásul a nélkül, hogy ezt közvetlenül kérnénk tőle. Akkor is, ha már felnőttünk, akkor is, ha nem az édesanyánk vagy nem a Mikulás.
Szimbiózis
